Béla a paraszt

Kezdés: 2006.1.13

Bőg a tehén.

Reggel hét óra. Álmosan a szájába nyom egy adag szénát, kikapcsolva az ébresztőt. Lassan kinyitja szemeit, s a homályból kirajzolódik az oly sokat látott gerenda, rajta az oly sokat látott csirkével az oly sokszor megismétlődő dologra készülve. Már repül is az ébresztő, s felfogva helyzete súlyosságát, látva, hogy nincs ideje menekülnie, még tesz egy utolsó próbát akaraterejére támaszkodva, nameg azokra a beszámolókra, amik egy különös világból érkezett, s nagy erővel bíró emberekről szólnak, kik dzediknek hivatják magukat, s puszta akaraterejükkel képesek megállítani az arcuk felé röpülő szart.

Béla hitt benne.

Hitt bennük. Hitt magában, hogy képes lesz megállítani és átformálni azt, amit az a hülye nyúlton és haverjai alkottak arról a dologról, hogy minden lefelé esik. Hiszen dobott ő már felfelé kapát. Már egyszer sikerült neki áttörnie magát a világot behálózó kötöttségeken. Vele van az eke. Egy halk nyöszörgés áramlott kifelé tokáján, megcélozva a rút Nyúlton szüleményét, a lefelé eső tárgyat.

- Neee...

De nem sikerült. Az ébresztő utart tört a sűrű bűz és porszemcsék falán, célba véve Béla torkát, s mint a gyógyszer, úgy csúszott le a gyomorba. Köhécselve feltápászkodott, elméjében Nyúlton űzött gúnyt belőle csúfondáros vigyorral szétterülő arcán, ismét megmutatva, a szar márpedig nem repül felfelé.

- Én akkoris megmutatyom neked, igazsam van! S mint aki megsértődik hátat fordított a lebegő fantomképnek. Megnyugvásként legigazabb s tán egyetlen barátjára, Riskára pillantott, ki elégedetten majszolta a neki kijáró adagot. - Ő mingyig figyel rám - mormogta magában. Mire visszafordult tejes bödönéért, az arc már elsomfordált szeme elől. - Győzstem - kuncogott magában, elfeledve szájában szétkenődő fekália ízét, s bamba mosollyal nyitotta ki a pajta kapuit.

Mert ugyebár Béla nem szerette a civilizációt, sőt, még tajparaszt szüleinél is jobban utálta, annyira, ha betont látott, kapával nekirontott, s több odaadással dolgozott, mint az összes útépítő munkás. Eleinte nagy gondot okozott a falu önkormányzatának, mivel csak lovasszekérrel tudtak bent közlekedni, de aztán bevezették a "sárgabuszt" , a villamost, amitől Béla már félt s nem mert közelébe menni. Ráadásul még jövedelmezővé is vált Béla, egyszért ha fel kell szedni az utat új sztráda építése alkalmából, másrészt az állatkertbe is bejáratos volt, mint "a hiányzó láncszem" az ember és egy irdatlanul idióta orángután közt.

A Nap simogató sugarai özönlöttek be az állatok fekhelyeire, kelésre intve őket. Béla mindig is csodálta a Napot, azt a nagy fényességet, mi belőle árad, s rühellte azokat a tárgyakat, mik kisebb és sokkal gyengébb fényű változatai.

- Bosorkányság - hagyta el száját észrevétlenül, s fel sem fogta, hogy magában beszél.

Újfent eszébe jutott a szomjúság, s most el is jutott bödönéig, ami azonban üres volt.

Béla nem esett pánikba.

Megfogta kis sámliját, odacipelte Riskához, hogy szerezzen egy kis szomjoltót. Leült, tenyerébe köpött, s oly ritkán látott figyelmességgel végezte munkáját, amit egyetlen másik diákról sem lehetett volna elmondani. Csak nyomta, húzta, nyomta és húzta ismétlődő periódusok végeláthatatlan sorozataként, de csak nem jött semmi. Elkezdett gondolkodni, legalábbis csak megpróbált úgy csinálni, mintha gondolkodna, mert ehez a témához nagyon nem értett. Tehene eleresztett egy bőgést, felkeltve figyelmét, s pofáját Béla ágya felé lendítette. Béla már megtanulta, a tehén intelligens(ebb) állat, s szemei követték az útvonalat ágyához, megakadva az ébresztő csirkén.

Bélát elöntötte a düh.

De a csirke is rutinos volt már, azért szépítkezett egy tömb széna mellett. Megszokta már a repülő ekéket ébresztés után, s most sem volt másképp. Színlelt kétségbeesést tettetve elkezdett kotkodácsolni, s csak az utolsó pillanatban ugrott fedezékbe. Sunyin visszakandikált egyik szeme, kibújva a barrikád mögül, megtekintve Béla arckifejezését. Béla nem tudta, hova lett a tyúk, s kivillantak sárgás fogai mosolyt csalván orcájára, amikor meglátott egy kiálló csőrt a szénából.

Béla elkezdett félni.

Emlékei közt felvillantak leglidércesebb rémképei: a mozgó dobozok, akik embereket esznek, a beszélő dobozok, a forró dobozok, és még sok sok doboz.

-Bo-bo-bosorkányok, salmává változstattátok a csijkémet!. - A csirke látta, hogy Béla kezd bepánikolni s elveszteni amúgy sem sok józaneszét, ezért inkább előbújt teljes nagyságában fedezékéből. Béla ettől lehiggadt,

és nem volt kedvem tovább írni:)

G-pont