Értékek

Koppant a pohár a pulton,

Újabb feles csúszik a torkon.

Pillanatokig elhomályosul a kép,

Egy könnycsepp szeli útját szakálla szélén.

Átható cigifüst járja haláltáncát,

Rothadó homályba borítva kocsmáját.

Pofátlanul tekergőzik ártatlan mosolyával,

Mint egy kecses nő, háta mögött bicskával.

Félszegen odasandít, a kis gyámoltalan,

Kínálja magát, amíg meg nem kaptad.

Bebeszéli neked, hogy tőle nősz nagyra,

Addig erőlködik, míg rá nem gyújtasz.

Megkezdi hát kárörvendő táncát,

Hiú reményekkel táplálva gazdáját.

Addig erőltetve rá magát,

Míg nem találkoznak hhalálos ágyán.

De nem éri be ő egy emberrel,

Visz mindenkit, aki megkóstolta egyszer.

Legjobb barátjáért is így jött a vég,

Egy könnycsepp szelte útját szakálla szélén.

Mily’ egyszerű, nevetett fel magában,

S mégis, mennyien hódolnak be akaratának.

E tettek mögött is a sors iróniája lapul,

Mindenki csak a saját kárán tanul.

S mit ér egy ember, előrelátó szemekkel?

Szenvedést lát csupán, rémképekkel.

Hiába tudja, mit kéne tenni,

Rá ugyan nem hallgat senki.

A keserűség savanyú bűze tört utat torkán,

Kimarva lelkéből az élni vágyó szikrát.

Mára csak egy üres porhüvely maradt,

Akinek csak a keserűség maradt.

Ütött az utolsó óra,

Zárórát hirdetett a kocsma.

A rozzant bárszék megkönnyebbülve sóhajtott fel,

Túl sok volt neki az egész napos teher.

Elzárta magától a folytogató emlékeket,

Lelke köré törhetetlen védőbástyát emelt.

Túl sok jutott ki neki a fájdalomból,

A fal nélkül nem védte semmi az összeroppanástól.

Üveges tekintettel a zsebében matatott,

Egy kis borravaló után kutatott.

Ahogy emelte ki markában az aprót,

Egy cetli íves röppályán a padlón landolt.

Visszeres lábaival erőlködve leggugolt,

Felkapta a cetlit, ami kiugrott.

Megfordította, bár kíváncsi sem volt,

Szeme a döbbenettől majd’ kiugrott.

Ókori önmaga tekintett vissza rá,

Osztálytársaival együtt az erdőben állt.

Törhetetlen pajzs nyári záporként hullott le,

Emlékek hada meteorként csapódott be.

A képek tucatja földhöz vágta gyors váltakozásával,

Elsöprő erejével s végtelen magabiztosságával.

S mint hangyák az utolsó morzsát,

Úgy lepték el az elme összes bugyrát.

Déli pihenő, matchbox, szórakozás,

Későn fekvés, horrorfilm nézés, hozzábújás,

Felhőtlen szeretet és gondoskodás,

Kiadós zabálás és lustálkodás.

Bankett után piálás s berugás,

Másnap reggel otromba fejfájás,

Laza életmód és gondolkodás,

A Paradicsom felé karnyújtás.

Sötét fellegek, zápor zivatar,

Kinyíló szemek, mindent felkavar.

Lehullik a világról a lepel,

A zord valóság előtted teper.

Nincs megállás, halad tovább,

Ha kigáncsolod, törik bokád.

Nincs esélyed tenni ellene,

Nincs, mert az ember hülye.

Saját magunk teremtjük a vihart,

Ami kitépi a csemetét, s ha kitart,

Maga látja kárát, mert egyedül maradt

A puszta közepén, mely teljesen kihalt.

Próbálna ő segítséget kérni,

S a szél által magokat röpíteni.

De a szél is ember keze-munkája,

Szándékosan fúj rossz irányba.

Szólítja ő a megmaradt bokrokat,

De azok rá se lódítanak.

Éli mindenki kis álom világát,

Mert féli a valóság zordságát.

Ő választott, s megfürdött az igazságban,

A napfényben, ami elősegíti a kiszáradásban.

De legalább felfogta a szárazságot, a nagy terhet,

Míg mások álló nap szivárványokban gyönyörködnek.

A napfény, mely szárazságot hozott,

Míg eső az égből ritkán potyogott.

Az is csak akkor, mikor elbódul,

S egy szivárványtól agya elborul.

Felnevetett, Ő, a balga,

Nagyot csapot az asztalra.

De abban a nevetésben nem volt semmi öröm,

Csak keserű gúny s káröröm.

Mit ért ezzel, hogy az igazságot választotta,

Csak szenvedés jutott neki az asztalra.

Ismét megmutatta magát a sors iróniája,

Ki egyedül teremtette eme éleslátót világába.

A terv pedig jó volt, gondolkodott magában,

Csak épp egy másik univerzumban.

Itt a felelőtlenség fenenagy méreteket öltött,

S az ésszerűség helyére költözött.

Aki pedig hívta egy jó barátját,

A képzelőerőt és álomvilágát.

Arra már csak rátett egy lapáttal,

Ha a bátortalanság is beszáll egy ász párral.

Itt már nincs semmi esély, nyert az álomvilág,

Hacsak egy bátor szív nem hozza át ász párját.

De az a szív nem mutatta meg magát,

Akaratlanul is elhozta párjának a magányt.

Túl sokat akart az élettől,

Nem zavarta, ha álomvilága összedől.

Nyitott lélekkel közlekedett az utcákon,

Nem vigyázott, s beterítette a korom.

Talán nem kellett volna másokra figyelni,

S nekik a lehető legjobbat nyújtani.

Maradt volna önző, s gondtalan,

Mint aggódó és boldogtalan.

Nevetett volna együtt a részeg idiótákkal,

Roncsolta volna tüdejét májával.

Mit ér most ő, egészségesen,

Mikor barátai a földben hevernek.

És lám, most is whiskeyt ivott,

Régen prédikációja bízért sóvárgott.

Egy emberért, aki átlátja az élet súlyát,

S nem egy bezárkózottat, amivé teremtette magát.

Kifordult hát magából az önzetlen,

Nem volt, ki rajta segítsen.

Ennyit érnek az értékek, amit képviselsz,

Ha egyedül vagy, semmit sem tehetsz.