*a műsorváltozás jogát fenntartjuk*

következzen, a...

Töri

Jó kérdés hányadik óra

Csöngettek.

Kirohanunk matekról, útközben eltaposva néhány 9.-est (mert hát persze az ő termükben voltunk). Egyik (amelyik még időben kikerült, s lélekszakadva bevonszolta magát a biztonságot rejtő falak közé) elborult ábrázadtal ordított a terembe:

- MI TÖRTÉNT ITT BASSZAMEG! MIÉRT VAN MINDENEM SZÉTDOBÁLVA? ÉS MIT KERES EGY TAKNYOS ZSEPI SZÉTTRANCSÍROZÓDVA AZ ASZTALOMON? LÓG A FIKA A PADOMON!

- Mit vársz, matek volt - ordította Bálint szokás szerint, nekem meg csengett a fülem (szokás szerint)

- Ja, hát az én voltam... - mondta, illetve lihegte Kiri - ...azt hittem nem veszik észre.

Tényleg nem volt feltűnő az üde kék ég színű padon egy otromba sárga folt (kis fehér zsepivel-felhővel fűszerezve)

Az apropó csak annyi volt, hogy a tanárnő még nem jött ki az osztályból. Bent volt. Még bent. Az üvöltés előtt is bent volt már. Nameg az  után is. Ebből az következik, hogy hallotta. Tisztán és érthetően. Mert reggel ő is mosott fület. Visszanézni nem mertem, mert féltem, hogy eltaknyolok, s csak elképzelni tudtam céklavörös fejét. Az elképzelésből történő nevetéstől fel is nyaltam a padlót. S ki jött utánam? Adri. S mi volt a kezében? Egy pohár üdítő. Ki lehet találni, mi történt. A feltápászkodás után úgy néztem ki, mintha...

- Nos fiam, tudod hány kilónégyszögöl az m7-esen haladó babakocsi sebessége %ban, ha 120-szal nekiront egy járókeretes kannibál (és feltehetőleg éhes) néni?

Hát igen. Nem tudta. Hang nem jött ki a torkán. Lehet hogy berekedt, s azért nem, de sokkal valószínűbb hogy rohadtul beszart. Ezt még alá is támasztja a sárga tócsa lábai alatt.

- Nemtudod? Hát akkor sajnos 1es, fiam. - Ha fogadnom kellett volna, ki a sátán, a matektanárnőt jelöltem volna. Olyan elégedettül torz vigyort még én se tudok! Úgy látszik, néhány ember képes feláldozni az életét ilyen "édes" pillanatokért, hogy szivathasson. Na ezek a tanárok.

- De hát nem is minket tanít - mondta egy  másik, aki olyan őrült tempóban rágta körmét, hogy leharapta az ujjpercét. Még jó hogy mindenki ilyen nyugodt ma.

-Örülj hogy nem szarok bele a szádba. - hát igen. Tipikus példája annak, amikor a tanár nem tud mit felhozni, s hogy ne égjen akkorát, káromkodik, vagy jön a "leviszlek az igazgatóhoz" dumával. Szánalmas.

Tovább is hallgattam volna az érzéki párbeszédet, de a csöngő rútul közbevágott. Bárcsak Pavelkára is ilyen hatással lenne. Rohantunk befelé az osztályunkba, enyhe alma üdítőitalos aromával (ami éppenséggel csöpögött le a fejemen). Készülni persze nem készültem. Minek? Előző órán kiselőadást tartottam, csak nem fogok feleltetni. Cucu is erre apellált. Abból tudtam, hogy jön a töritanár, hogy mindenki felállt. Mert látni ugye nem lehet a 20 centijével. Most is, hogy kilátszódjon az asztal mögül, hozatott magának egy létrát, amire megkérte Ricsit, hogy felsegítse. Úgy nézett ki, mint egy pápaszemes manó a szemétdombján.

- Jelentést! -mondta rekedtes, éles, vinnyogó hangján. Legalább hallani a szó végét is.

Gyenes meg Hoffer ott feszített a szekrény előtt, Cucu abban az önelégült tudatban, hogy ő úgyse felel.

Lezajlott a jelentés.

- Ha már kint vagy Erik, maradj is itt. Kábé ebben a pillanatban tört darabokra Cucu illúzióvára  a nyugodt törióráról. Hebegett, habogott, aztán felfogta végre. Elkezdett beszélni, s valahonnan feltűnt, mintha már hallottam volna ezt a szöveget. Gondolkoztam egy kicsit, ami nagyon megerőltető volt, meg is fájdult a fejem, de megérte. Beugrott. Ugyanazt mondta el, amit kiselőadáson. Nem érdekli, mi a kérdés, mondja azt amit kiselőadáson.

- Jól van Erik, eléglesz. Menj a helyedre. Tünde, gyere ki.

A padsorban ülők kapkodták elő a diktafonokat meg mobilokat, hogy felvegyék a legritkábban hallott kincset: Tündi hangját. Riporterek rontottak befelé a terembe, böhömnagy kamerákkal meg mikrofonokkal, híréhes pofával.

- Ott van a csaj, aki még nem szólalt meg! Kapjuk le!

Csattantak a nyomógombok, villogtak a vakuk, Tünde orrába egy mikrofont is feldugtak, de nem szólalt meg.

- Most már elég! Hallatszott a fülrepesztően rekedt sikítás. A riporterek egy emberként tekintettek a tanári asztal felé. De ott csak egy létrát láttak. S néztek felfelé, s felfelé, a létra útját követve, már kézben voltak a kamerák hogy lefotózzák a trónon ülő istent, aki a magasból osztja megváltó parancsait, s néztek, még mindig néztek, már fájt a nyakuk, de még mindig fölfelé emelték fejüket... s meglátták.

- De hisz ez csak egy ronda manó! Egybehangzó csalódott aaaaaaaaaaaaaaaa volt rá a válasz, s kiözönlödtek a teremből.

- Egyáltalán mit keres egy manó a létrán? - hallatszott egy hírhajhász szájából.

- Na Tünde, halljuk - hangzott Törpilla szájából, mintha mi sem történt volna.

Síri csend, s csak a szomszédos teremből hallani sikoltásokat.

- Mi az, hogy nincs kész a házid? - csatt, egy vonalzó törött.

- Még egyszer ne merd megcsinálni! - egy puffanás, és utána nyöszörgés, valószínű a falnak rúgták neki az áldozatot.

- De úgyse lesz legközelebb! - s hallani lehetett a paták dobogást, ahogy nekifut prédájának, hogy felöklelje. Ezek a mai tanárok...

- Ezt nem hagyhatjuk. - hallani egy hazafias betyár hangját - TÁMADÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁS! - s ezzel mögöttünk lévő teremben kisebb forradalom tört ki. Bárcsak idáig is eljönnének a hullámai. Le kéne dönteni a kis manót trónjáról...

- De legalább azt mutasd meg, hol vált szét Kelet meg Nyugat! - kissé már ingerült volt a Töpszli, csak úgy köpködte a szavakat. De Tündi csak állt, és állt, már életjelenséget se mutatott, csak állt, és semmiért se mozdította volna meg szőrös karját (amit még egy yeti is megirigyelhetne).

- Egyszerűen elegem van... - blablabla, jött a prédikáció, meg fenyegetés, meg hogy nem tanulunk, s egyszerre csak megugrott hangja:

- Ha harc, hát legyen harc - hagyta el pofáját a mondat, s lemászott, vagyis le akart mászni létrájáról, de kihagyott néhány lépcsőfokot, ezáltal gyorsabban ért földet a kelleténél, egyszóval lebuckázott.

- Hágyegyegye - ilyen hangot a kotlós csirkék szoktak ereszteni nyomás közben, nem értem, hogy jött ki a torkán. Feltápászkodott, lkezdett kotorászni retikűrjében, s kihalászott egy lángszórót, amit szerencsére nem bírt el, s meggyújtotta saját magát.

- Fasza! Mozgó fáklya! Ilyen kell otthonra is. - mondta Ákos (persze eszébe nem jutott volna eloltani). Gyorsan nyitottam egy fogadóirodát, és téteket kértem, hogy meddig bírja. Sajnos hamar megelégelte és kiugrott az ablakon, bele egy betonkeverőbe (mivel lent éppen munkálkodtak)

- Áááááááá, azért még bírhatta volna egy kicsit - eresztettem csalódottan.

Meghalt.

Annyira csalódottak voltunk, hogy fogadóirodából befolyt pénzből vettünk egy gránittömböt, belegravíroztattuk "a lángoló manó" feliratot, kiszedtük Ádányt a betonkeverőből, és kiállítottuk a suli elé. Még aznap elnyerte "a legrondább szobor" címet. Így búcsúztunk tőle.

Meghalt.

De (sajnos) mégsem

folyt köv.

G-pont